Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


GÁRDONYI GÉZA: ANNUSKA APÁCZA LESZ

2012.12.28

 Megfogadtam, hogy apácza leszek.
Az apáczák jók, kedvesek, tiszta-szívűek.
Szereti őket az Isten.
Sohase tudtam elképzelni a mennyországot apáczák nélkül.
Három nap óta vagyok itthon. Bejártam az erdőt és a mezőt. Az erdő most is olyan, mintha mindig ünnep volna benne. A fák imádkoznak. A méhek hegedülnek: Ave Maria. A darazsak orgonálnak. A virágok ájtatosan sóhajtanak az égbe: a sóhajtásuk az illatuk. Minden olyan, mint ezelőtt öt évvel volt. A mező is a régi nagy szőnyeg. A nagy, okos fehér ludak bolondos kis sárga libákat sétáltatnak a fü között. Milyen furcsa, hogy Julcsát már nem találom ott. A libákat más leánykák őrzik. Julcsa megnőtt: férjhez is ment szegény. Oh Istenem! a férje már kétszer megverte.
Mama azt mondta délben, hogy már én is nagy leány vagyok: ideje lesz, hogy férjhez menjek.
- Soha, soha! - kiáltottam mélyen megrendülve.
És kimentem a kertbe. Elbújtam a lugas alá, és ott sírtam, hogy milyen szomorú a sorsa a leánynak.

Jun. 12.
Ma volt nálunk Balogh úr.
Ez a Balogh úr földbirtokos. Szomszédunk.
Ez akar elvenni.
Ez akarja azt, hogy ne legyek apácza.
Éreztem, hogy sápadt vagyok. Szinte remegtem. Úgy néztem rá, mintha gyilkosra néznék: éreztettem vele, hogy gyűlölöm.
Ő csak mosolygott. Megfogta a kezemet. (Meg mer fogni!) Azt mondta, hogy a kezem picziny és fehér.
- Mama, - szóltam, a kezemet a halántékomhoz kapva, - a fejem fáj.
A mama az ablakot okozta. Balogh úr azt ajánlotta, hogy aludjak és álmodjak szépeket.
A mamának kezet csókoltam, és Balogh urat egy fagyos fejbólintással köszöntve, a szobámba mentem.
Valóban kábult voltam. Ez az ember fölizgatott. A harag láza szállt a fejembe.
Megnéztem a kezemet. Csakugyan picziny, és fehér. Milyen jól fog illeni, ha majd a templomban összeteszem.
Végig dőltem a díványon, és amint ott nyugodtam, úgy tetszett, mintha a fejedelemasszony ruhája lengene mellém. Behunytam a szememet. Így mindig látom őt, amikor akarom. Ott állt előttem az indigókék posztóruhájában; vállán a nagy hófehér gallérok; finom, halovány arczán égi jóság; lenvirágkék szemeiben áhítat.
Az orgonának altató szent morajlása hullámzik körülöttem. És a fejedelemasszony azt susogja:
Vigyázzatok, hogy kísértetbe ne essetek!
Oh! csak most világosodik meg a lelkem! A kísértő megjelent! Szív, lélek, légy erős!

Jun. 13.
Ma családi tanács volt.
A papa elmondta, hogy megnézte a telekkönyvet és a Balogh úr birtokát.
- A házasság kívánatos, - jegyezte meg határozott hangon.
És anélkül, hogy a véleményemet kérdezte volna, pipára gyújtott.
A mama hosszan bólogatott a fejével, és az ókuláré mellől rám tekintve, csöndesen ismételte:
- A házasság kívánatos.
- Papám, - szóltam fulladozó hangon, - én apácza szeretnék lenni!
A papa erre földhöz csapta a fidibuszt, és felém fordulva, haragosan kiáltott:
- Vigye el az ördög az apáczáidat!
Többet nem hallottam e rettenetes istenkáromlásból. Befogtam a fülemet és átfutottam a szobámba.
Oh, milyen rettenetes ez a papa! Látszik rajta, hogy őt nem az apáczák nevelték.

Jun. 14.
Kati a kulcslyukon át kihallgatta a családi tanácskozás folytatását, és elmondta nekem, hogy nem erőltetnek többé a házasságra; Balogh úr jöhet-mehet nálunk, de nekem többé nem fognak róla szólani.
Örömömben Katinak adtam a szent Genovéva képet, amelyre rá van írva:
"Nagyistván Annuskának, a hallgatás erényéért, - Theresia testvér."
- Most már jöhetsz kísértő! - gondoltam diadalmasan.
Hát nem itt termett!
Ismét az a mosolygó arczu. Egyebet se tud
Hát nem itt termett!
Ismét az a mosolygó arczu. Egyebet se tud, csak mosolyogni. A bajusza mint két kis fekete mókuspemzli ugy áll az orra alatt. Arra kért, hogy fogadjak el tőle egy rózsát, az ő kertjéből való.
Jó: engedek a kísértésnek. Hadd bízza el magát. Majd a diadala legtetejéről vetem a szégyenbe.
Elfogadtam a rózsát, és mivelhogy nem akartam a kezemben tartani, a hajamba tűztem.
- Oh, milyen szép így! - kiáltott összecsapva a kezét; maga nem is leány, hanem tündér!
Éreztem, hogy a vér átmelegíti az arczomat. Titokban magam is észrevettem már, hogy szép vagyok, de arra még sohase gondoltam, hogy tündérhez hasonlítsam magamat.
Balogh úr beszélt aztán más furcsaságokat is. Megkérdezte, hogy melyik a kedves színem? szeretek-e tánczolni? ki a kedves költőm? voltam-e már színházban? és hogy a sütemények közül mit szeretek jobban: a mandulatortát-e vagy a puszedlit?
Én mindezekre a kérdésekre komoly megfontoltsággal mondtam el a véleményemet: kedves színem a kék, de néha a rózsaszint jobban szeretem; tánczolni csak akkor szoktam, ha alkalmam van reá; a költők közül Mindszenti Gedeont kedvelem; színházban még nem voltam, de ha erkölcsös darabokat adnak, megnézem, s sütemények között méltányolom a puszedlit is.
Balogh úr erre megragadta a kezemet és így szólt:
- Annuska, kegyed a legkedvesebb leány a világon!
És mielőtt megakadályozhattam volna, forró csókot nyomott a kezemre.
Ágyam mellé tettem a lavórt, és a hideg vízbe tartottam a kezemet.
A csók rajtamaradt. Égetett. Valami különös zsongásban volt a vérem. Néha fölkeltem az ágyamból, és a gyertyával a tükör elé álltam. A rózsa csakugyan jól illet a hajamhoz.
Buzgón imádkoztam az után a jó Istenhez, hogy űzze el tőlem a hiú gondolatokat, és engedje meg, hogy kerubokkal és szeráfokkal álmodhassak.
Isten nem hallgatta meg a kérésemet: egész éjjel Balogh urat láttam mosolyogni.

Jun. 17.
Ma számot vetettem magammal.
Elhatároztam, hogy Balogh úrral komolyan beszélek: megmondom neki, hogy ne áltassa magát, engem nem tántoríthat el a szent szándékomtól soha.
El is jött. Tegethoff-kék selyem nyakkendője volt. A bajusza hegyesen állott. Meghajtotta magát és azt mondta:
- Engedje meg Annuka, hogy királynőnek tekintsem.
Erre a kívánságára nem voltam elkészülve. Hiába fogadtam meg, hogy ma okos leszek: nem tudtam felelni.
A kertben csak ketten voltunk. Én egy széken ültem, ő állott. A rezeda illatát hozzánk hajtotta a szellő, s egy fecskefarkú pillangó vitorlázott a rezedák felé.
- Fogja meg! - kiáltottam, hogy meneküljek a zavaromból.
És a pillangó felé futottam.
Balogh úr lekapta a kalapját. A pillangó a levegőben kerengve himbálózva szállott előttünk. Futottunk, futottunk.
Egyszer csak eltűnt a pillangó, s mi az erdőszélen állva, tágra nyitott szemekkel, mosolyogva bámultunk egymásnak kipirult arczába.

Jun. 21.
Meg kell vallanom, hogy ez a Balogh úr kedves ember.
Már két kötés pamutot tartott a karján, míg legombolyítottam; az utolsó szálat ráhunczutkodta az ujjára, - magát is, fel akarta velem gombolyíttatni.
Azután verset is irt. A jó Isten tudja hogyan csempészte a kötőkosaramba. Ott találtam. Érdekes vers és gyönyörű. Csak annyi:
"Ha megtalálod, szívem bájos álma,
E versemet a kis kötőkosárba;
Tudd meg: nem köthetsz annyi kis szemet,
Ahányszor érted a szívem remeg!"
Ezt a verset azonnal lemásoltam és elküldtem Theresia testvérnek a postán. Megkértem, hogy tartsa titokban.

Jun. 24.
Ma nagy esemény történt.
A méhes mellett ültünk. A kötényem tele volt bodzavirággal. A mama bízott meg, hogy szedjek össze egy csomót herbateának a télre.
Balogh ur segített. Megígértem neki, hogy ő is kap belőle, ha köhög.
Azt felelte, hogy minden bizonnyal köhögni fog, s ha én magam nem főzöm meg a teáját, hát akkor meglehet, meg is fog halni.
Erre megint nem tudtam, mit mondjak. Ennek a Balogh úrnak az esze járását nem lehet kitanulni.
- Annuska, - folytatta Balogh úr mélyen megható hangon, - tudja-e azt, hogy én szeretem magát?
A napfényes aranyhúrokat eresztett a lomboktól a földig. A méhek hegedültek azokon. A verebek énekeltek a muzsikához. Zengett, zsongott, énekelt minden.
Azt hittem, mondtam valamit, de nem mondtam semmit.
- Annuska, üdvösségem, - szólt Balogh úr, s gyöngéden megfogta a kezemet.
Akkor magamhoz tértem. Eszembe jutottak ujra az apáczák: Theresia testvér az ő sovány, kis liliomkezével, égbenéző arczával; a szent szavú harangok; a templom mennyezetén, a felhőkön lebegő mennyország képe; az orgona, a fátyollal áttakart szakramentum és a tömjénködben úszó, apró lángokkal koszorúzott oltár.
- Balogh úr, - szóltam elszorult szívvel, - én apácza leszek.
A sugárhurok eltűntek a diófa alól. Az árnyék elsötétült. A méhek elhallgattak.
Balogh Ur fölnézett az égre és így szólt: - Eső lesz.

Jun. 25.
Egész éjjel nem tudtam behunyni a szememet. Sírtam.
Sajnáltam azt a jó, kedves Balogh urat, és bűnösnek éreztem magamat anélkül, hogy a bűnömet megtaláltam volna. Bántam, hogy szomorúságot okoztam neki. Szegény Balogh úr, ő sohasem okozott nekem szomorúságot.
Föltérdepeltem az ágyamban, és könyörögtem az Istenhez, hogy vigasztalja őt meg hamar, már holnap.
Éreztem, hogy Isten meghallgatta a kívánságomat.

Jun. 26.
A mama megdorgált, hogy az ablakok kinyitásával főfájást okozok az egész háznak.
Mert minden ablak nyitva volt. Azt hitték, hogy a pipafüstöt eregetem, pedig én Balogh urat vártam.
Délután már reszkettem a nyugtalanságtól. Kimentem a rétre és az erdőszélre.
Nem jött el.

Jun. 28.
Végre eljött? Szokatlanul komoly volt. Azt hittem beteg, de nem mertem megkérdezni. Pedig mást is szerettem volna tőle kérdezni. Azt, hogy mi a véleménye az apáczákról?
Mikor a mama kiment a szobából felsóhajtott.
- Mi baja Balogh úr? - kérdeztem részvéttel.
- Annuska nagysád, - felelt bánatosan, - utoljára látjuk egymást.
Hideg futott rajtam végig. A hímzőtű megreszketett a kezemben.
- Annuska nagysád, - folytatta szívet rázó hangon, - kegyed azt mondta, hogy apácza akar lenni.
- Úgy van, - feleltem elapadt lélegzettel.
Balogh úr búsan folytatta:
- Hát elhatároztam, hogy én is lemondok a világi életről: ha kegyed apácza lesz, én meg beállok barátnak.
Majd elájultam. Szemem előtt elsötétült a világ. A homlokomhoz kaptam, és úgy néztem rá félig holtan, félig elevenen.
- Áldja meg az Isten, - szólt reszkető hangon, és megfogta a kezemet, hogy megcsókolja.
Nem tudtam egy hangot se felelni. Csak fogtam, fogtam erősen a kezét; azután fölemelkedtem, és magam se tudom hogyan történt, de átfogtam a nyakát a karjaimmal; átöleltem, magamhoz fontam a lelkemmel is.
Nem eresztettem el barátnak.

 

895573cd.png

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.