Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A tűzszerszám

2012.12.04

 Az országúton délcegen lépkedett egy katona: egy-kettő, egy-kettő! A hátán bornyú, kard az oldalán, mert háborúból igyekezett hazafelé. Ahogy ment, ment, egyszer csak egy vén boszorkánnyal találkozott az úton. Fertelmes banya volt, alsó ajka olyan mélyen lelógott, hogy a mellét verte.

- Adjon isten, vitéz uram! - köszönt rá a boszorkány. - Milyen szép kardod van, s milyen pompás bornyúd! Látszik rajtad, hogy derék katona vagy. Most már csak pénzed legyen, amennyit akarsz.

- Köszönöm a jókívánságodat, öreganyám!

- Látod azt a nagy fát? - kérdezte a boszorkány, s egy közeli fára mutatott. - Annak a fának odvas a belseje. Mássz föl a csúcsára, ott egy üreget találsz, azon leereszkedhetsz a fa odvába. A derekadra majd kötelet csavarok, hogy fölhúzhassalak, ha kiáltasz.

- De hát mit csináljak én a fa odvában? - kérdezte a katona.

- Szerezz pénzt magadnak - mondta a boszorkány. - Tudd meg: ha leérsz az odú mélyére, egy tágas folyosóra jutsz. Nappali világosság van a folyosón, mert száz meg száz lámpás ég odalenn. Három ajtóra találsz, kinyithatod akármelyiket, mert a zárban a kulcs. Ha belépsz az elsőn, egy nagy ládát találsz a szoba közepén; a ládán egy kutya ül, akkora szeme van, mint egy teásfindzsa, de te meg ne ijedj tőle! Odaadom neked a kék kockás kötényemet, azt terítsd le a padlóra, aztán kapd föl a kutyát, és ültesd a kötényemre. Nyisd ki a ládát, és markolj ki belőle annyi rézpénzt, amennyi csak kell. Ha inkább ezüstpénzt akarsz, nyisd ki a második ajtót. Az ezüstöt is egy kutya őrzi, de ennek akkora a szeme, mint egy malomkerék. Ettől se ijedj meg, vissza ne fordulj! Ültesd csak a kötényemre, s végy az ezüstpénzből, amennyit csak elbírsz. Ha aranypénzt kívánsz, vehetsz azt is, csak nyiss be a harmadik szobába. Az aranyat őrző kutyának akkora szeme van, mint a koppenhágai Kerek-torony. Ez aztán már kutya a javából, elhiheted! De még ettől se kell megijedned! Csak kapd föl, ültesd a kötényemre, s végy a ládából annyi aranypénzt, amennyit haza tudsz cipelni.

- Ez nem is volna rossz - örült meg a katona. - Még csak azt mondd meg, hogy te milyen fizetséget kérsz, öreganyám. Mert bizonyos, hogy azért adtad nekem ezt a tanácsot, mivel magad is hasznot akarsz látni belőle.

- Dehogy akarok! - felelte a boszorkány. - Nekem nem kell egy árva rézpénz se! Legföljebb az az ócska tűzszerszám, amit a nagyanyám felejtett ott, amikor utoljára ereszkedett le a fa odvába. Azt a tűzszerszámot hozd föl nekem!

- No, akkor csavard a derekamra azt a kötelet! - veselkedett neki a katona.

- Gyere, itt a kötél - mondta a boszorkány -, és fogd a kék kockás kötényemet.

Fölmászott a katona a fa csúcsára, leereszkedett az odvába, s egy tágas folyosón találta magát. Száz meg száz lámpás világította meg azt a folyosót, ahogy a boszorkány mondta.

Megfordította a kulcsot az első ajtóban, és benyitott. Huh! Ott ült a láda tetején a kutya, a teásfindzsaszemű, s rábámult a katonára.

- Deli legény vagy! - dicsérte meg a katona, azzal fölkapta, ráültette a boszorkány kötényére, s degeszre tömte a zsebét rézpénzzel. Aztán becsukta a ládát, visszaültette rá a kutyát, s benyitott a második szobába. Úgy volt, ahogy a boszorkány megmondta. Ott ült a kutya, a malomkerékszemű, s rábámészkodott a katonára.

- Mit bámulsz rám, mint borjú az új kapura?! - szólt rá mérgesen a katona. - Még kiesik a szemed!

Kapta, ráültette a boszorkány kötényére. De amikor a ládában meglátta a tömérdek ezüstpénzt, elszórta a rézpénzt, és ezüsttel tömte meg minden zsebét, még a bornyúját is. Aztán belépett a harmadik szobába. Hát az aztán rettenetes volt! Az aranyat őrző kutyának csakugyan akkora volt egy-egy szeme, mint a Kerek-torony; úgy forogtak a fejében, mint a kerekek.

- Jó estét! - köszönt neki a katona, még szalutált is, mert ilyen kutyát nem mindennap láthatott. Nézte egy darabig, aztán úgy gondolta, eleget nézte, fölkapta a kutyát, ráültette a kék kockás kötényre, és kinyitotta a ládát.

Uramisten, mennyi tömérdek arany volt abban! Megvehette volna rajta Koppenhága városát, a kalácssütő asszonyok minden marcipán malacát, a világ valamennyi ólomkatonáját, kisostorát meg hintalovát. Ez volt még csak az igazi pénz!

Nekiállt a katona, most meg az ezüstpénzt hányta el a zsebeiből meg a bornyújából, s aranyat tömött a helyébe; a sapkáját is telemerte arannyal, még a csizmaszárát is, hogy alig bírta. Volt már pénze, amennyiről nem is álmodhatott soha. A Kerek-toronyszemű kutyát visszaültette a ládára, becsapta maga mögött az ajtót, s fölkiáltott a fa odvából a boszorkánynak:

- No, fölhúzhatsz, öreganyám!

- Hozod-e a tűzszerszámot? - kérdezte a boszorkány.

- Az ám - kapott észbe a katona -, arról bizony megfeledkeztem!

Visszafordult hát, és megkereste. A boszorkány fölhúzta a fa odvából, s a katona újra ott állt az országúton, csakhogy most már arannyal volt tele a zsebe, a bornyúja, a sapkája, még a csizmája szára is.

- Aztán minek neked ez a tűzszerszám? - kérdezte a boszorkánytól.

- Semmi közöd hozzá! - nyelvelt a boszorkány. - Érd be a pénzeddel! Ide azzal a tűzszerszámmal!

- Nem addig van az! - mondta a katona. - Mondd meg, minek, mert ha nem mondod, úgy itthagylak, hogy sose látsz többet.

- Bizony nem mondom meg! - kiáltotta a boszorkány, és ki akarta kapni a tűzszerszámot a katona kezéből. No de jóval húzott ujjat! A katona megmérgesedett, földhöz vágta a boszorkányt, s mire az nagy nehezen föltápászkodott, már messze járt. Minden aranyát belekötötte a boszorkány kötényébe, a vállára dobta, a tűzszerszámot meg a zsebébe rejtette, s ment tovább öles léptekkel.

Addig ment, míg egy nagy városba nem ért. Itt a legszebb fogadóba tért be, kinyittatta magának a legpompásabb szobát, a legjobb ételeket rendelte; tehette, hiszen tenger sok pénze volt.

Az inas, aki a csizmáját tisztította, sehogy sem értette: hogy lehet ennek a gazdag úrnak ilyen vedlett csizmája. De másnap aztán vett a katona olyan csizmát, hogy az hét nyelven beszélt; ruhákat is rendelt, finom ruhákat, s most már igazán úgy festett, mint egy előkelő, gazdag úr. A városbéliek eldicsekedtek neki, hogy milyen szép az ő városuk, milyen hatalmas a királyuk, s milyen szépséges szép lánya van.

- Aztán hol lehet látni azt a királykisasszonyt? - kérdezte a katona.

- Nem lehet azt látni - mondták az emberek. - Hatalmas rézpalotában lakik, kőfalak meg őrtornyok veszik körül. Senki nem teheti be oda a lábát, csak a király, mert megjósolták, hogy a királykisasszonyt egy közönséges katona veszi feleségül, s ebbe a király nem törődhet bele. Azért őrzi így a lányát.

"Én bizony szeretném látni" - mondta magában a katona, de hát ami tilos, az neki is tilos.

Vígan élte világát a városban, színházba járt, a király kertjében kocsikázott, sok pénzt osztogatott szét a szegényeknek, s ez igazán szép cselekedet volt. Tudta ám a katona még szegény korából, milyen keserves dolog, ha egy árva rézgarasa sincs az embernek!

Gazdag lett hát, szép ruhákban járt, és sok barátja volt, akik mind azt mondogatták róla, hogy igazi nemesúr. Örült ennek nagyon a katona.

Csakhogy minden pénz elfogy egyszer, ha nem gyarapítják. Egy reggel arra ébredt a katona, hogy két árva rézpénz csörög a zsebében. Ki kellett költöznie szép szobájából, egy nyomorúságos kis padlásszobában meghúzódnia. Maga tisztogatta a csizmáját, maga foldozgatta, ahol elszakadt, s a sok barátja közül egy se látogatta meg, mert igen sok lépcsőt kellett volna megmásznia.

Egy este még a gyertyája is elfogyott, s koromsötétben üldögélt. Egyszer csak eszébe jutott a tűzszerszám, amit az odvas fából hozott fel. Úgy emlékezett, hogy abban van még egy kis gyertyavég. Elővette a tűzszerszámot, tüzet csiholt vele - hát alig pattant ki a kovából az első szikra, kitárult az ajtó, s előtte termett a rézpénzt őrző kutya, a teásfindzsaszemű. Megállt a katona előtt, és azt kérdezte:

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

- Hát ez mi? - ámult el a katona. - Ugyancsak derék tűzszerszám ez, ha minden kívánságomat teljesíti! Szerezz nekem egy kis pénzt - parancsolta a kutyának.

A kutya elloholt, s egy szempillantás múlva vissza is tért. Teli erszény pénzt hozott a szájában.

Most tudta meg a katona, mit ér az az ócska tűzszerszám. Ha egyszer ütött a kovára, mellette termett a rézpénzt őrző kutya, a teásfindzsaszemű, ha kétszer, az ezüstpénz őrizője, a malomkerékszemű kutya jelent meg előtte, ha meg háromszor vert rá a kovára, az aranyat őrző kutya, a Kerek-toronyszemű termett elő, s hozta a pénzt számlálatlan.

A katona megint beköltözött a fogadóbeli pompás szobába, megint szép ruhákban járt; a barátai így megint ráismertek, és csupa jót mondtak róla.

Egy napon azt mondta magában:

- Mégiscsak különös, hogy azt a királykisasszonyt senkinek sem szabad látnia. Azt beszélik, hogy csudálatosan szép teremtés, de hát mi haszna, ha nem léphet ki abból a tornyos, nagy rézpalotából? Talán soha életemben nem láthatom. Hol is az a tűzszerszám?

Ráütött a kovára, s egy szempillantás múlva előtte termett a kutya, a teásfindzsaszemű.

- Igaz, hogy már éjfélre jár - mondta neki a katona -, de én nagyon szeretném látni a királykisasszonyt, ha csak egy pillanatra is.

A kutya nyomban kiloholt az ajtón, s mielőtt még a katona becsukhatta volna utána, már vissza is tért. A hátán hozta az alvó királykisasszonyt, aki olyan szépséges volt, hogy aki ránézett, rögtön kitalálhatta, hogy igazi királykisasszony. A katona nem is tudta megállni, hogy meg ne csókolja, mert ő meg igazi katona volt.

A teásfindzsaszemű kutya visszairamodott a királykisasszonnyal a rézpalotába, s másnap reggel, amikor a király meg a királyné reggeli teáját itta, a királykisasszony elmondta nekik, hogy csodálatos álma volt. Azt álmodta, hogy egy kutya a hátára kapta, elvitte egy katonához, s a katona megcsókolta.

- No, az kellene még csak! - rémüldözött a királyné.

A következő éjszaka egy öreg udvarhölgy virrasztott a királykisasszony ágya mellett, hogy meglássa: igazán álmot látott-e a királylány, vagy valami egyéb történt vele.

A katona erősen vágyott rá, hogy a királykisasszonyt viszontláthassa. Éjfélkor magához parancsolta a kutyát, s az eliramodott a rézpalotába, s hátára kapta a királykisasszonyt. Hanem a vén udvarhölgy hétmérföldes csizmát húzott, a kutya után sietett, utol is érte, s látta, hogy beszalad egy nagy házba. Krétát vett elő a zsebéből, és egy nagy keresztet rajzolt a ház kapujára. Aztán hazament, és nyugodtan lefeküdt.

De amikor a kutya visszaindult a királykisasszonnyal a rézpalotába, meglátta a keresztet a fogadó kapuján. Ő is vett egy krétát, s a város valamennyi kapujára ugyanolyan keresztet rajzolt. Ezt nagyon okosan cselekedte, mert így az udvarhölgy nem akadhatott rá a fogadóra, amelynek kapuját maga jelölte meg kereszttel.

Kora reggel elindult a király, a királyné, az udvarhölgy meg a főrangú lovagok, hogy megkeressék a házat, ahova a kutya elvitte a királykisasszonyt.

- Ez az! - kiáltotta a király, amikor az első kapun megpillantotta a krétával írt keresztet.

- Nem az, felséges férjem, hanem ez - mondta a királyné, s egy másik kapura mutatott.

- De hiszen minden kapun kereszt van! - mondták a főrangú lovagok, mert ahova csak néztek, mindenütt keresztek fehérfettek a kapukon. Belátták, hogy hiába keresik a házat, amit az udvarhölgy megjelölt.

A királyné nagyon okos asszony volt, máshoz is értett, nemcsak a hintóban ringatózáshoz. Elővette nagy aranyollóját, szétszabdalt egy nagy darab selymet, és egy szép kis tarsolyt varrt belőle. A tarsolyt színültig megtöltötte kölessel, hátára kötötte édes leányának, aztán egy kicsi lyukat vágott a tarsolyon úgy, hogy a kölesszemek kiszóródjanak belőle, és megmutassák a királykisasszony útját.

Amikor éjfélt ütött az óra, megint ott termett a rézpalotában a kutya, hátára kapta a királykisasszonyt, és vitte a katonához, aki nagyon megszerette a szépséges szép leányt. Most már csak az volt a vágya, hogy fejedelem lehessen, és feleségül kérhesse.

A kutya nem vette észre, hogy a köles elárulja az utat a katona ablakáig, ahol beugrott a királykisasszonnyal. A király meg a királyné reggel könnyen megtalálhatta a házat, ahol a katona lakott. Elfogták hát a katonát, és börtönbe vetették.

Ott sínylődött hát a szegény a börtönben. Huh, micsoda sötét, komor hely volt az! Egyszer csak beléptek az őrök, és azt mondták:

- Holnap felkötnek!

Elbúsult a katona, s akkor kapott észbe, hogy a tűzszerszámát a fogadóban felejtette. Kora reggel kinézett a vasrostélyos kis ablakán, s látta, hogy tódul a nép a város piacára, hogy megnézze az ő akasztását. Elfutott a börtön előtt egy bőrkötényes, fapapucsos suszterinas is, úgy vágtatott, hogy az egyik fapapucsa leröpült a lábáról, s odaesett egyenesen a rostélyos ablak elé.

- Hé, te suszterinas! - kiáltott ki neki a katona. - Ne siess, hallod-e? Úgyse kezdik, amíg én ott nem leszek! Szaladj el inkább a fogadóba, ahol laktam, s hozd el a tűzszerszámomat, négy ezüstpénz üti a markodat! De egyik lábad itt, a másik ott legyen!

Nagy pénz volt a suszterinasnak a négy ezüst, elszaladt hát a tűzszerszámért, s vitte a katonának.

Hogy aztán mi történt? Elmondom szép sorjában.

A város végén nagy akasztófát ácsoltak, már ott álltak körülötte a katonák megy tengernyi nép. Ott ült pompás trónusán a király meg a királyné is, szemben a bírák tanácsával.

A katonák már a nyakába vetették a kötelet, de akkor így kiáltott föl a királyhoz:

- Minden szegény bűnösnek teljesítik az utolsó kívánságát. Én csak annyit kérek, hogy még egy pipa dohányt elszívhassak, úgysem szívok több pipát ezen a világon.

A király nem is tagadta meg tőle, és a katona elővette a tűzszerszámát. Ráütött a kovára egyszer, kétszer, háromszor. Abban a szempillantásban előtte termett mind a három kutya: a teásfindzsaszemű, a malomkerékszemű meg a Kerek-toronyszemű.

- Föl akarnak kötni, segítsetek rajtam! - kiáltott nekik a katona, s azoknak több se kellett. Nekiugrottak a bírák tanácsának, az egyiknek a lábikráját harapták meg, a másiknak az orrába kaptak, s olyan magasra hajigálták őket, hogy amikor visszaestek a földre, kékre-zöldre ütötték magukat.

- Én a felséges király vagyok! - kiáltotta a király, de a kutya megragadta őt is, meg a felséges felségét is, s a többiek után hajította. Megrémültek a katonák, a sokaság megbolydult; így kiáltottak:

- Derék vitéz, légy te a királyunk, s vedd feleségül a szépséges királykisasszonyt.

Beültették a katonát a királyi hintóba, s elindultak a rézpalotába. A három kutya éljent kiáltott, és körültáncolta a hintót, a suhancok fütyültek, a katonák tisztelegtek a fegyverükkel. A királykisasszony otthagyta a rézpalotát, és királyné lett. Nyolc álló napig tartott a lakodalom, a kutyák is ott ültek a vendégek között, és még nagyobbra meresztették a szemüket.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.